Tegnap este bontakozott ki bennem a gondolat, lefekvés után. Aludni szerettem volna, fáradt voltam, de a fejemben ott motoszkált a gondolat. Ami mára kiteljesedett. Hogy miért pont ő?
Egy nagyon jó barátom megkérdezte tőlem, hogy vajon, ha nem most lennék Tigrissel, előfordulhat-e, hogy másként alakul minden. Biztos vagyok benne, hogy másként alakult volna minden. Talán sosem éreznék igazán. Mi nem kerestük egymást. Én épp feladtam a szerelembe ölt hitemet, kezdtem azt érezni, nem létezik hozzám illő férfi ezen a világon. Elkezdtem követni Tigris elméletét, miszerint innentől várok, várom hogy valaki úgy dobogtassa meg a szívem, ahogy senki más, nekem hosszú távra kell partner, társ, szerelmes, szerető, amilyen titulusban csak meg lehet nevezni. Korábban is hajtott ez a gondolat, volt is viszonylagosan tartós kapcsolatom, de hamar elöltem magamban az érzést: már a legelején tudtam hogy az illető nem lehet számomra az igazi, a végleges. Aztán jött ő, és kisöpört mindenkit a fejemből. Az emlékeim közül. Egyszerűen minden elhomályosodott, csak ő maga maradt éles, tiszta kép. Ő az és nekem mellette a helyem.
Minden bizonnyal oka van ennek, hogy most és így, mind a ketten beáldozva pár érvet és elvet, egymásra találtunk. Két nap híján két hónapja ő a Párom és ennek a kapcsolatnak egy pillanatát sem bántam még meg. Úgy illünk össze, ahogyan annak lennie kell. Nem tudom elképzelni sem, hogy ennek valaha is vége lehet.
Megint fel lett hozva – a továbbtanuláshoz kapcsolva – hogy mi lesz, ha ennek vége lesz. Mert semmi sem tart örökké. És hogy ez is véget fog érni, mint minden más, hogy fiatal vagyok még ahhoz, hogy életem párját keressem.
Rendben, ők így látják. Én meg másként. Nem érthetünk egyet mindenben. A lényeg egy: ez az én (bocsánat, mi) kapcsolatom (kapcsolatunk), és a mi döntésünk, hogyan alakítjuk.
Ráterelődött a szó komolyabban a kapcsolatra tegnap is, míg együtt töltöttük a délutánt. Hogy ez már nem érhetne véget úgy, hogy ne érintse meg mindkettőnket. Annyi mindent adtunk egymásnak ebben a két hónapban és olyan minőségben, hogy az már nem érhetne véget. Egyik pillanatról a másikra meg még úgy sem.
Talán én is megtaláltam a helyem. Talán minden rendben lesz. Megérti a gyűrű és valentin napi fóbiáimat, megérti ha hülye vagyok és velem együtt nevet. Ha szurkálódok, ő is ugyan úgy teszi és viccet tudunk csinálni az olyan dolgokból, amin kár lenne veszekedni. Vannak apró nézeteltérések (eddig össz-vissz kettő volt, azt hiszem), mert azok úgyis vannak. Miért ne lennének? De mindent meg tudunk beszélni.
Szóval mindenkit törölt úgymond a memóriámból, úgy értve, hogy nem gondolkodok a múlton, nem jut eszembe személy szerintire, hogy kivel mi és milyen volt. Mert miért jusson? Elmúlt, annak már rég vége. Most ő van, csakis Ő, és valószínűleg nem is lesz más. (: Hát, ez van. A boldogság hívószava
