Az van, hogy…

Vannak emberek az életünkben, akik csak ideig-óráig része annak. Vannak, elvagyunk, élünk egymás mellett, kölcsönös haszon, kényszer és szükség alapján. Talán csak kihasználjuk egymás számunkra értékes tulajdonságait – de mivel ez kölcsönös, nem bűn. Aztán vannak emberek, akik örökké az életünk részét képezik. Ilyenek a szülők, a testvérek és az igaz barátok. Azok a bizonyos igaz barátok, akikkel történjék is bármi, a kapcsolat, a kötelék örök és bármikor újraéleszthető. Aztán van egy másik kategória… Azok a barátok, akik időközönként részei csak az életünknek. Vannak, nagy a barátság, aztán eltűnnek. És az ember egy idő után megunja a küzdést, hogy keresse a másikat. Ha majd szükség van ránk, úgyis visszatérnek, pillanatok erejéig újra erőre kap a barátság köteléke, majd amint már nincs szükség a barátságra, tovaszállnak. Nem nyomtalanul, mosolyt hagynak maguk után, és hiányérzetet. Mosolyt, hogy segíthettünk, és hiányt, hogy megint eltűntek. Ezek a barátok is értékesek. Csak meg kell tanulni, hogy pár régi emlék miatt nem adhatóak fel azok a barátok, akik kölcsönösen, bármikor ott vannak számunkra és mi is mellettük lehetünk mindig. Ők sokkalta értékesebbek. Nem szabad elhanyagolni az emlék-barátokat sem, de nem szabad háttérbe helyezni miattuk senkit. Csak fájdalommal jár, mikor újra szárnyra kélnek. És mégis.. Kinek van most szüksége erre a fájdalomra?

A szeretet, becsület, jóság, tisztesség és bátorság olyan értékek, melyekre lelkünk mélyén mindannyian vágyunk. Olyan – a mindennapi életben hasznosítható – az évszázadok során kikristályosodott gondolatokat kapunk kézhez, amelyek napjainkban egyre inkább fontossá válnak.

Igaz leszek..

Igaz leszek, mert vannak, akik bíznak bennem;
Tiszta leszek, mert vannak , akik törődnek velem;
Erős leszek, mert oly sok a szenvedés;
Merész leszek, mert annak kell lennem.
Barátja leszek mindenkinek – ellenségnek, társtalannak;
Ajándékozom, s elfeledem az ajándékot;
Alázatos leszek, mert ismerem a gyengéimet;
Felnézek… és nevetek… és szeretek… és magasba emelek.

(Howard Arnold Walter)

Túl logikus

Kezembe vettem Agatha Christie Tíz kicsi néger c. könyvét, és az első lendülettel megsaccoltam, ki is lesz a gyilkos. Azt hiszem, akkor fogalmazódott meg bennem biztosra, mikor a gramofon lejátszotta a lemezt, gyanús volt. Krimi – tehát egyértelmű volt, hogy halálesetek forognak a középpontban, és tudtam, hogy egy gyilkost kell keresnem, aki egy logikus szűrő alapján kikövetkeztethető.

Láttam már a Harper-sziget c. sorozatot. Tudtam, hogy semmi sem az, aminek látszik, így a döntésemet kétszer is jól átgondoltam, mikor épp nem volt a kezem ügyében a kötet. Felsorakoztattam az érveket: bizton eldöntöttem: ő lesz a gyilkos!

Elolvastam a könyvet, mert tudni akartam, igazam van-e. Nem élveztem. A gyilkosságok sablonosak voltak, egyszerűek, a mondóka alapján némi gondolatfoszlány meg is fogalmazta mi lesz innentől. Mikor a tippelt személy is meghalt, minden gyanússá vált. Megingatta a hitem, de gyanús volt az egész, és a lakásból való kirohanós mutatvány is.

Elérkeztem a könyv végére, a levélhez. Igazam lett. Előtte is, az óránál is egyre jobban motoszkált bennem a tudat, miről van szó, de a rendőrségi elemzésnél biztossá vált: nyertem! Néha azt érzem, fogadnom kellene magammal. A levél szépen levezette, amit agyban már kétszer lejátszottam, a sorokban egyedül az információszerzés okozott mosolyt, minden más logikus volt. A könyv nem nyerte el a tetszésemet. Egy könyvben nem szeretem, ha minden logikusan követi az előzményeit, szeretem a váratlan mozzanatokat, fordulatokat.

Sajnálom, kövezzetek meg érte, de A. C. nem lopta be magát a szívembe.

Ennyi mára

Would you like any coffee?

Monday morning ♥

Ez az, ahogy az én hétfő reggelem indul: csokiöntet – forró tej – presszó – tejszínhab – csokiöntet. Alulról, felfelé. Cukor nélkül, mert a csoki helyettesít mindent. Lehet utálni, de csináld magad-verzió volt, és mennyei!

Én így szeretlek, hétfő reggel :)

Pingvin és emléfoszlány

Hiányzik, veszett módon, a szívemnek. Az a nagy helyzet, hogy elveszítettem őt. A szívem még hiányolja, a lelkem már tudja, hogy ennek vége. Túl hamar, túl hirtelen. Egy ilyen barátság így szakadjon el, pedig annyi mindent adtunk egymásnak, annyi mindent kaptunk egymástól. Szerettem őt. Amikor tudtam, szüksége volt rám, ott voltam. Szerettem őt. Mindenkinél jobban. Nem voltunk olyan hű de nagyon jóban az elején. Aztán hagyta, hogy megismerjen. És én megszerettem. Sosem ismerhettem meg igazán, mellettem más volt. Valami olyan, amit senki más nem láthatott. A szemében talán én láttam meg először azt, amit kellett látnom. Rettentő mód tud fájni, hogy ennek ennyi, de nincs erőm tenni már semmit.

csak annyit mondtam volna, várj még, várj még..
tőlem nem búcsúztál el
várj még, várj még
nem hagyhatsz így el, mindig a jók mennek el hamar
tudom, látsz engem, és hallod ezt a dalt

Hát ez van. Ő és én, már soha nem leszünk pingvinek. Mi már nem.
Vége.

csak gratulálni tudok

15 évesen detox. 15 éves, gimnazista, tehát elviekben egész értelmes, és mégis… könyörgöm, ez mi? 15 évesen anyámék kicsináltak volna egy ilyenért, lecsesztek volna, nem hogy még babusgassanak!

meg hogy ő többet nem iszik. ugyan már, meddig fogja ezt megtartani? 2-3 hónap? mikor eljön a nyár és mindenki bulizik? ő is el fog menni, ha meg már ott lesz, úgyis újra ugyan oda jut és nem fog eszébe jutni, hogy így tönkre fog menni.

Kicsit kiakasztott. Oké, nekem is voltak rossz pillanataim, de ennyire elhagyni önmagát, és nem érezni a határt… Most nem tudom, hogy a családi körülményekben keressek kifogást, vagy a társadalmi szintben, amelybe nevelődtek, de pár évvel ezelőtt azért ilyen nem történt meg. Úgy látszik, manapság ez a menő.

És, talán nem az a legrosszabb, hogy megtörtént, hanem hogy kiírja facebook-ra, hogy hangot ad a dolognak, hogy “mások tanuljanak belőle”. Na meg gondolom, hogy sajnálják. Édes Istenem, az ilyeneket én is csak sajnálni tudom…

“A távollét szerelmesek közt úgy hat, mint a szél a tűzre: a kis szerelmet eloltja, a nagyot tűzvésszé növeli.” – Füst Milán

itthon

És most nem jó. Itthon vagyok, de nem jobb, mint az elmúlt négy nap volt. Mert ha valakit nagyon szeretsz, és négy napon keresztül akkor öleled meg, csókolod meg, bújsz hozzá egy pillanatra, érinted meg amikor elmegy melletted, amikor csak akarod/akarjátok, utána az első pár nap igen nehéz. Mintha elvonón lennél – és most én is így vagyok. Hiányzik, hogy hozzá bújhassak, hogy ha elmegy mellettem, megérintsem, hogy ha elmegy edzésre, tudjam, hogy amint hazaérünk, ott lesz és megölelhetem, és ottragad a bőrömön az illata, éjszaka ha mozdulok egyet, hozzáérek. Hiányzik, ennyi. Most nem jó. Majd lesz, de most még nem. Majd megszokom. Idő-idő-idő.

Egyébként szerettem fent lenni a Csapattal. Velük. Senki mással nem nevettem volna ennyit. Voltunk Margitszigeten, Teaházban, mekiben, Subwayben, BKFen, IKEAban, amit csak akarunk. Szeretem Pestet, egyre jobban szeretem, és megérte. Megérte ennyit szervezni a meglepetésre: Yagami egy időre lefagyott, amikor meglátta, hogy ott áll Pálmi. Nem tudott mit kezdeni ezzel, nem értette, mikor leszálltam, miért nem ölelem meg, nem értett semmit, amig meg nem látta és.. és örült. Nagyon. Talán az egyik legszebb születésnapjaként könyveli majd el.

Reményeim szerint a baráti társaságot egyre csak közelebb hozza majd egymáshoz az ilyen és ehhez hasonló szervezések, hogy ugyan, ha ritkán találkozunk is, mindig van mit csinálni, van, minek örülni.

Számomra több szempontból is hasznos volt ez a kis hosszúhétvége odafent: Tigris és én csak még közelebb kerültünk egymáshoz. Egyre csak mélyül ez az egész, és a két és fél órás buszutat is végig tudtuk beszélni és nevetni, a hétvége során pedig végtelen sok nevetést és mosolyt csalt ő is az arcomra.

Boldog vagyok.

jaj

Úgy szeretem, amikor csak azért, hogy beszélhessenek, beszélnek, természetesen marhaságokat keresztbe-kasul, oka nincs, véleménye nincs, csak egy megérzése, nulla alappal és ismerettel de ő aztán tudja a tutit nekem meg felcseszi az agyamat. De mégis miért kellett szóvá tenni ha szarik az egészre? Nemértem. Pedig pasiból van. Vagy pont ez az oka? Hogy csak pasi, és nem érett értelem? Nem tudom, és talán nem is akarom megtudni..